2010 január 17.

A 2010-es országgyűlési választások után, a hithű fideszes szavazatszámláló bizottsági tag társamtól,  a következő gondolatokkal búcsúztam: „Remélem, hogy a Fidesz megoldja azokat  a társadalom előtt álló feladatokat, amelyeket az előző kormánynak a Fidesz ellenállása miatt sem sikerült elvégeznie. Ehhez azonban le kell mondaniuk a sztálinista, rákosista politikai módszerekről.”  Első mondatomat köszönettel fogadta.  A másodikat felháborodottan utasította vissza. Elutasító magatartása nem rendített meg  a fideszes politikai módszerekkel kapcsolatos véleményemben, de ekkor még álomban sem gondoltam volna, hogy az antikommunista politikára és politikai módszerekre esküvő Fidesz ennyire magáévá teszi a sztálinista, rákosista  módszereket.

Végig gondolva a Fidesz több mint húsz éves történetét ez azonban korántsem véletlen. Összefüggésbe hozható Orbán Viktor családi neveltetésével, a minden áron megfelelni akarásával, a cél szentesíti az eszközt szemlélet elfogadásával, Orbán Viktor és pártalapító társai nagy részének politikai szocializációjával. Mint ismert Orbán Viktor szülei MSZMP tagok voltak: apja  mezőgazdasági üzemmérnök és munkahelyi párttitkár volt, anyja pedig pedagógus, majd pártbizottsági munkatárs. A miniszterelnök emberi magatartására  leginkább apja hatott, aki nehéz anyagi körülmények között kezdte életét és foggal-körömmel harcolva felnőtt korában szerzett diplomát. A rendszerváltás után fia barátainak tanácsaival, segítségével kőbánya tulajdonos lett. Maximalista, akarnok ember lévén, a kitűzött célok megvalósításáért nem kímélte erejét. Ezt az életszemléletet vett át fia is. Már általános iskolás korában is vállalta a teljesíthetetlennek látszó feladatokat és ha kellett minden erejét bevetve teljesítette  azokat. Világnézete szüleiéhez hasonlóan alakult. Komolyan vette az úttörők 12 pontját, az úttörő munkát, Lenint példaképének tekintette. Élenjáró volt az úttörő és a középiskolai KISZ munkában, később az egyetemen is felhívta magára a figyelmet, mint ellenzékieskedő KISZ titkár. Alacsony termete - Napóleonhoz, Sztálinhoz, Rákosihoz  hasonlóan – megerősítette benne az akarnokságot, a „csak azért is megmutatom, hogy meg tudom csinálni” életszemléletet.

Orbán Viktor és pártalakító vezértársainak nagy része a 70-80-as években hasonló politikai szocializáción ment át. Ezért mondhatta róluk már 1983-ban az egyik tanáruk, hogy „pontosan úgy viselkednek, mint a bolsevikok.” Hasonlóan jellemezte a Fideszt 1990-ben Fodor Gábor pártalapító: „a Fidesz jó néhányszor szinte a bolsevik párttörténetet reprodukálta.”  A következő évben  Kósa Lajos állapította meg, hogy Orbán Viktorban „van egy kis sztálinista vezetési hajlam.”. Általánosságban is megállapították, hogy a „Fidesz kemény magja kezdettől bolsevista módszerekkel dolgozó, gátlástalan antikommunista csoport volt.”

Gondoljunk a következőkre. Számukra a konszenzuskeresés, a kompromisszumkötés szinte ismeretlen fogalom. Együttműködést csak úgy tudnak elképzelni, ha a partner elfogadja az ő feltételeiket. Ahogy 1991-ben az egyik szociológus fogalmazott: a fideszesek gondolkodásában nincs konszenzusra törekvés, csak erőfitogtatás, a teljes győzelemig folytatott harc. A saját érdek által meghatározott célkitűzések minden áron való kiharcolása. A lázadó fiatalok Kádár János és a kommunisták ellen hirdettek harcot, de rosszabbak náluk. A kádári „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszó helyett visszatértek a rákosista „aki nincs velünk, az ellenünk van” jelszóhoz.

A fideszesek minden áron győzni akarnak, mégpedig huszáros rohammal  és azonnal. Ehhez pedig hatalom kell. Hatalomvágyuk szinte beteges. Úgy tűnik, hogy a hatalom számukra már nemcsak a célkitűzések megvalósításának  eszköze, hanem maga a cél. Ezt tapasztalhatjuk a saját bőrünkön a 2010-es országgyűlési választások óta.

A Fidesz és mindenekelőtt annak vezére a korábban általuk is sokat ostorozott egypártrendszerben gondolkodik. Erre következtethetünk az 1998-as győzelmi mámorban tett orbáni kijelentésből, mi szerint „A parlament ellenzék nélkül is működik.” Ekkor ugyan még több pártot is kénytelen volt bevonni a kormányzásba, de már akkor is megtette az első lépéseket azok megszüntetésére, legalább is háttérbe szorítására. Az ellenzék javaslatait legtöbb lényeges kérdésnél figyelmen kívül hagyta. A 2002-es vereség óta még látványosabb és eredményesebb lépéseket tett az ellenzéki pártok meggyengítésére, megsemmisítésére.

A rákosista és az orbánista politikai szervezetek több vonatkozásban hasonlítanak egymásra. Mindenek előtt abban, hogy rövid időn belül antidemokratikussá váltak. Vannak azonban közöttük lényeges különbségek is. Rákosi egy a társadalmi igazságosságot hirdető ideológiából kiindulva politizált, amiért a Horthy korszakban el is szenvedett 16 éves fegyházbüntetést. Amikor hatalmon volt, minden lépését meghatározta az, hogy a szovjet szuronyok segítségével került oda, s az ő parancsuknak megfelelően működtette a pártállamot. Orbánék viszont  a hatalmukat a szocialista és liberális kormányban csalatkozott, a Fidesz által becsapott népnek köszönhetik, lépéseiket saját elhatározásuk alapján teszik meg. A NATO fegyverei nem ösztönzik a hatalmat antidemokratikus lépésekre. Ellenkezőleg az Európai Unió  Orbánék ellenében is a demokrácia, a demokratikus intézmények és szabadság jogok védelmezője. Mindkét politikai irányzat ellenfeleit ellenséggé nyilvánítja és kriminalizálja. Rákosiék azonban akasztattak is. Orbánék a halálbüntetés eltörlése miatt csak szabadságvesztésre ítéltethetik ellenfeleiket. Különbség közöttük az is, hogy míg Rákosi Mátyásnak négy évre volt szüksége a demokrácia leépítésére, addig ezt a Fidesz másfél év alatt hajtotta végre.

Juhász T. János